Danubius Magazin

Mindig van egy összekacsintás – Interjú Felhőhegyi Balázs íróval a Sárkánykalandokról

Az első történetben valahogy boszorkák kerültek a királylányok helyére, mert a mesék összekuszálódtak, de a húgának így is tetszett. Felhőhegyi Balázs ekkor érzett rá először, még kisgyerekként annak az ízére, hogy milyen továbbszőni, újragondolni egy mesét vagy történetet, és hogy a képzelet világában nincsenek sorompók. Legfeljebb jelzőlámpák.

Hamarosan megjelenik a Sárkánykalandok második kötete Balatonfüred lovagjai címmel. Ez a második gyerekkönyved, miközben Lakmusz Jenő sztorijai vagy a megjelenésre váró Szfinx hét kapuja felnőtteknek szól. Kinek írsz szívesebben, gyerekeknek vagy felnőtteknek?

A történetekben a mondanivaló ugyanaz, és a felnőtteket éppúgy érdeklik a mesékben rejlő igazságok, ha felnőtt formában kapják. Az egésznek a veleje pedig ugyanarról szól: az életről, az életben fellelhető értékekről, arról, hogy ha valaki nehéz helyzetbe kerül, hogyan tud onnan kijutni, milyen dolgok húzódnak meg a látszatvilág mögött; csak ezt egy gyereknek máshogy mesélem el. De akár felnőttnek, akár gyereknek írok, mindig van egy összekacsintás. Írás közben azt az olvasót képzelem el, aki érteni fogja, és akivel egy nyelvre hangolódunk. Ez néha könnyebb a gyerekekkel, mert hagyják, hogy beszippantsa őket a történet. Ez később megváltozik. Én olyan tizenévesen vettem észre először, hogy már sokkal könnyebben helyezkedem kívül a történeten. Már megjelent a kritikus, tapasztalt felnőtt én, amelyik eldönti, hogy igaz vagy nem igaz, amit olvas.

Mitől igaz vagy nem igaz egy történet? Ezek szerint van olyan, hogy  „közös igazságérzet”? Ez is része az összekacsintásnak?

Igen, erre gondolok, hogy az üzenete nem lehet hamis. A gyerekeknél nagyon fontos szabály, hogy ők most ismerkednek a világgal, azaz az alapvető erkölcsi értékeknek a helyén kell lenniük. Jó tett helyébe jót várj, aki lusta, pórul jár… Vagyis nem írhatok olyat, hogy a királyfi minden próbát kiáll, hogy megnyerje a királylányt, de a királylány végül mást választ. Egy felnőtt történetben azonban összekacsinthatunk, hogy márpedig ilyen van. A felnőtt bizalmával ezerféleképpen visszaéltek már, akár a reklámokkal, vagy hamis történetekkel, a rengeteg rossz tapasztalással az életben, ahol látszólag értelem nélküli veszteségek vannak. A felnőtt már alkalmazza azokat az erkölcsi törvényeket és szabályokat, amelyeket a gyerekek még csak tanulnak. És ettől egészen más a belső tér, amelybe a történet érkezik.

A történeteid teli vannak szimbólumokkal, a valóság és a látszatvilág közti játékkal, azonban az irány mindig a láthatóból vezet a láthatatlanba. Mindig minden jelent valamit?

Ha valakinek úgy direkt azt mondom, hogy az élet jó, akkor tízből öt azt fogja mondani, hogy nem vagyok normális. De ha olvasóként végigkísér egy történetet, amelyben a főhős nehéz helyzetbe kerül, és onnan hitelesen, lépésről lépésre kikerül, akkor nemcsak elfogadja, hogy van jó, hanem végig is járja a főhőssel ezt az utat. Vagy mondhatjuk, hogy a gonosznak el kell pusztulnia, az igazságosságnak pedig vissza kell térnie. De máshogy ér el ugyanez az üzenet A Gyűrűk Ura szimbolikus világán keresztül. Lehet, hogy egy másik térben és időben játszódik a történet, de mégis, amikor az ember olvassa, akkor felfedezi azokat a mintákat, amelyekkel a saját életében is találkozik. És mondhatja azt, hogy nahát, akkor lehet, hogy rám is ez vár? Mi lenne, ha változtatnék? Ez a képzelet ereje a gyakorlatban.

Az író a könyvein keresztül jut el az olvasóhoz. De eljut-e az olvasó az íróhoz?

Egészen biztos. Lázár Ervin szerint, egy történet olyan, mint egy alma: az egyik felét az író adja, a másikat pedig az olvasó. Egy történetnek nincs két egyforma olvasata. De beszélgetni fogunk róla és lehet, hogy valami egészen különböző harmadik dologra rájövünk. Interakció pedig úgy van, hogy az ember mindig kap visszajelzést. Vegyük a Szfinx példáját: engem mindig érdekelt, hogy hogyan öregszik meg az ember, és itt most a lelki megöregedés folyamatáról beszélek. A Szfinx hét kapuja pedig egy olyan férfiról szól, aki megkap mindent a világtól, hajszolja az élvezeteket, miközben a lelke elgépiesedik, eltunyul. Amire neki szüksége van az az, hogy újra felfedezze az élet értékeit, amelyeket valahol úgy tinédzser kora környékén elhagyott. Az egész könyv egy utazás, visszatalálás a gyermeki énhez, a mély emberséghez, ahova egy mitikus közvetítő, a szfinx vezeti el. A szfinx, aki itt a belső kérdező szerepét tölti be, különböző életekbe helyezi hőst, hogy ébredjen benne az együttérzés és más szemszögből tudjon ránézni a világra. Az egyik barátom azt mondta, hogy amikor elolvasta, másnap az a gondolat foglalkoztatta, hogy milyen jó lenne, ha az életben is így lenne, hogy minden nap valami mást tanulunk. Nagyon örültem, mert úgy gondolom, az életben is így van. Újabb és újabb szerepeket kapunk, azért, hogy tanuljunk. És akkor ez az üzenet átment.

Mit jelent egy ilyen üzenet a mindennapokra nézve?

Az életben nem egy lehetőséget kapunk, hanem számtalant. A boldogság belénk van kódolva és az ember körül elfogy a levegő, ha elhiszi, hogy csak egyetlen lehetőségünk van vagy volt a boldogságra. Belénk van kódolva a tökéletesség iránti vágy, de milyen kegyetlen azt gondolni, hogy nem kapjuk meg a természettől a lehetőséget rá. Ha már csak ennyit el tudok hitetni az olvasókkal, akkor az már messze több mint reméltem.

(Nagy Ildikó)

 

Hozzászólások